A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből.
De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.
